Társadalmi egyenlőtlenségek és a klasszikus zene kapcsolata – ez a tárgy Anna Bull: Class, Control, and Classical Music című könyvének, mely átfogó elemzését ígéri ennek a kapcsolatnak. Kérdése, vizsgálódásának tárgya az, hogy a klasszikus zenei gyakorlatok hogyan formálódnak társadalmi egyenlőtlenségek által, és hogyan képes a klasszikus zene a társadalmi egyenlőtlenségeket megerősíteni, fönntartani, vagy épp azok ellen dolgozni. Vannak olyan zeneszociológiai munkák, amelyek kivonják a zene tartalmát a szociológiai értelmezés illetőségi köréből, mondván: ami művészi, ami zenei, az a társadalmi viszonyokhoz képest transzcendens, abban a társadalmi viszonyok nem játszanak szerepet, nem vezethető vissza rájuk, nem magyarázható általuk. És vannak olyanok zeneszociológiai munkák, amelyek a zenei tartalom és a társadalmi viszonyok között valamiféle kapcsolatot tételeznek. Bull könyve e kétféle zeneszociológiai megközelítésmód között helyezhető el. Egyrészt ugyanis azt mondja, hogy ő a társadalmi viszonyokat nem csupán a klasszikus zenét körülölelőként vizsgálja, hanem rákérdez arra, hogy ezek a viszonyok hogyan hallhatók ki magából a zenéből. Másrészt ugyanakkor Bull zenekottákat nem elemez. Maga a zene ebben az értelemben nála is zárójelbe kerül. Ami szociológiai elemzésének középpontjában áll, az a zenéhez való viszonyulások, mégpedig azok, amelyek zenei gyakorlatokban és gyakorlatok által jönnek létre. Ezekről a viszonyulásokról állítja, hogy társadalmiak. Bull tehát a klasszikus zenei gyakorlatokra koncentrál, nem a közönségre, hanem a zenészekre, nem azokra, aki hallgatják, hanem azokra, akik tanulják és előadják a zenét. Vagyis a társadalmi egyenlőtlenségek és klasszikus zene kapcsolatának vizsgálatát Bull a zenejátszási és zenetanulási gyakorlatok elemzésén keresztül végzi el. Társadalmi egyenlőtlenségeken Bull osztályegyenlőtlenségeket ért, osztályon pedig a társadalmon belül csoportot, melynek a termelés rendjében elfoglalt pozíciója közös; vagyis társadalmi egyenlőtlenségeken Bull alapvetően gazdasági egyenlőtlenségeket ért. Ám úgy véli, az utóbbiak nem redukálhatók az előbbiekre, az osztály pedig nem csupán gazdasági kategória. Az osztályok ugyanis közös értékek rendszerét és közös szociális identitást is kialakíthatnak, és ezek is szerepet játszanak abban, hogy az osztályegyenlőtlenségek reprodukálódjanak, illetve az adott osztályhoz tartozó emberek osztálypozíciójukat reprodukálják. Bull az osztályt relációként fogja föl, ami lehetővé teszi, hogy középpontba állítsa az osztályok létrejötte és fönnmaradása szempontjából meghatározó szerepet játszó határmunkálatokat, a határok meghúzásának és fönntartásának tudatos és nem tudatos műveleteit. Ezen műveletek helyszíne a kulturális – például a zenei – gyakorlatok, amelyek kulturális tőkét termelnek, és amelyekben kulturális tőkére tehetünk szert. A klasszikus zene a kulturális tőke mintapéldája. Hogy a kulturális tőke – esetünkben a klasszikus zene – belépő egy osztályba, és ezen osztály reprodukcióját biztosítja, vagy pedig indikátora/attribútuma egy osztálynak, az vitatott. Bull nem elméleti, hanem empirikus kérdésként kezeli ezt, vizsgálata során arra keres választ, hogy a klasszikus zenei gyakorlatokban való részvétel egy-egy egyén osztálypozícióját miképpen fejezi ki, és miképpen járul hozzá ahhoz, hogy megőrizze vagy megváltoztassa osztálypozícióját. Bull kutatása során, ötvözve a szociológiai és etnográfiai módszereket, dél-angliai, fiatal zenészekből álló klasszikus zenei csoportokat (egy fiatal kórust, két fiatal zenekart és fiatal operatársulatot) vizsgált, aminek eredménye röviden így foglalható össze: a klasszikus zenei gyakorlatok és a fehér középosztály között bizonyos illeszkedések mutathatók ki. Az illeszkedés (Stuart Halltól kölcsönzött) fogalmának használatával Bull szakít azzal a felfogással, mely szerint a kulturális gyakorlatok (meg az azokban termelődő eszmék) osztálypozícióhoz kötöttek, arra visszavezethetők, azzal magyarázhatók, azt visszatükrözők. Az illeszkedés ugyanis olyan viszonyt vagy kapcsolatot jelöl, amelynek partikuláris feltételei vannak, ezen feltételek meglétét pedig nem valamiféle örök és szükségszerű, hanem fenntartásra/megújításra szoruló folyamatok/mechanizmusok biztosítják. A klasszikus zenei gyakorlatok Bull általi vizsgálata tehát klasszikus zene és a fehér középosztály közötti, illeszkedés értelmében vett kapcsolatok feltárására irányul. Ennek során arra jut: illeszkedés mutatható ki a klasszikus zene normatív és különböző határokat vonó gyakorlatát jellemző formális szervezeti struktúrában (pl.: karmester és zenekar, zenetanár és zenetanuló közötti viszony), a testhasználatban, a testi és nem testi diszpozíciókban (pl.: a zene által felkorbácsolt érzelmek kontrollja), zenészi identitásban, a zene tapasztalatában (pl.: mély és kontrollált érzelem), valamint a klasszikus zene esztétikájában (pl.: pontosság, a zeneszerző intenciójához és a kottához való hűség). Bull empirikus kutatásának konkrét és körülhatárolt tárgyán túlmutató egyik figyelemre méltó és fő állítása: a társadalmi egyenlőtlenségek klasszikus zenei kulturális termelés azon gyakorlatain keresztül érthetőek meg, amelyek részben a klasszikus zenéhez és zenejátszáshoz való testi-érzéki és értékelő-kognitív viszonyulást állítanak elő, részben pedig zenészi-szociális identitást. A másik: a klasszikus zenei gyakorlatok kontinuitást mutatnak a középosztály kultúrájával, és fenntartják, újratermelik ezt kultúrát, vele ezt az osztálypozíciót. A harmadik: a klasszikus zenei intézmények kulcsszerepet játszanak ebben – azok az intézmények, amelyek 19. századi létrejötte párhuzamosan zajlik a középosztály felemelkedésével, és amelyek a bennük kialakult mintákkal, normákkal és értékekkel örökségként élnek tovább. A klasszikus zene intézményeivel és gyakorlataival együtt a kulturális hagyomány folyamatosságát testesíti meg, egyszersmind az osztályegyenlőtlenségek produkciójának és reprodukciójának helyszínét és mechanizmusait is.