A munkaidő, annak tartama, tagolódása, ritmusa nagymértékben befolyásolja azt, ahogyan az életünket tapasztaljuk, és elválaszthatatlanul összefügg a munkaszervezettel meg a társadalommal. Amint a társadalom, benne a munkaszervezet megváltozik, megváltozik az időkultúra is. Aileen O’Caroll Working Time, Knowledge Work and Post-Industrial Society: Unpredictable Work című könyve a posztindusztriális társadalmak időkultúrájáról szól, melynek alapelve a kiszámíthatatlanság, nem pedig a szokás, a rutin és a standardizáltság. Egyszersmind arról, hogy ez a kiszámíthatatlanság meglepő feszültséghez vezet: akik saját maguk oszthatják be munkaidejüket, azok tudják a legkevésbé összeegyeztetni munkájukat családi és társas életükkel. Könyvünk tárgya egyrészt tehát az az időkultúra, amelyet a kiszámíthatatlanság formál, és amely nemcsak a munkaidőt alakítja át, hanem az életidőt is. Másrészt azok a mechanizmusok és folyamatok, amelyek létrehozzák és fönntartják ezt az időkultúrát. Aileen O”Caroll empirikus kutatásában az írországi szoftverfejlesztő iparágat veszi górcső alá. Ennek eredményeképp egy olyan új időkultúra körvonalai rajzolódnak ki, amely nem korlátozódik sem Írországra, sem a szoftverfejlesztő iparágra. De először módszeréről röviden. A kiszámíthatatlanságot a statisztikák ritkán mérik, a kérdőívek többnyire a szokásosra kérdeznek rá, a váratlanra nem. Az Aileen O’Caroll által használt European Working Condition Surveyről is elmondható ez, de egyes adatai szerinte mégis információval szolgálnak a kiszámíthatatlanságról. Vannak ugyanis olyan változók, amelyek a munkaidő-beosztást, a normál/sztenderd munkaidőn kívül végzett munkát és a munkavégzők munkaidő feletti kontrollját mérik. Ezek azt mutatják: az európai munkaerő jelentős hányadának tapasztalta a kiszámíthatatlanság. Ha azonban kíváncsiak vagyunk arra, mit is jelent ez a kiszámíthatatlanság, avagy hogyan változott meg az idő érzékelése és megértése a munkát és vele együtt az életet illetően, akkor nem elég European Working Condition Survey adatait vagy más munkaidő-statisztikákat elemzünk, hanem mélyinterjúkat is kell készítenünk. Ahogyan azt Aileen O’Caroll is teszi. Hogy hogyan, azt most nem részletezzük, inkább kutatásának eredményeire és annak általa adott értelmezésre koncentrálunk. Az agrártársadalmakban az ismétlődő tevékenység méri és tagolja az munkaidőt, az ipari társadalmakban az óra. Az agrártársadalmi időkultúra lényege ez: egy tevékenység – pl. az etetés, a fejés, a ganézás, a beterelés – addig tart, ameddig azt el nem végzik, az egyes tevékenységeknek pedig van egy megszokott menete-ritmusa és ideje. Az ipari társadalmak időkultúrájának lényege viszont ez: az óraidő szabja meg, mikor kezdődik és végződik a munka, mikor és mennyi ideig lehet szünetet tartani, mikor és mennyi ideig lehet enni-inni, mikor lehet WC-re menni, dohányozni, stb. Az óra fegyelmező-normalizáló hatalomként működik, az órával mért idő pedig lehetővé teszi a munkaidőelemzést, azt, hogy a tevékenységeket elemeire-időegységekre bontsuk és összerakjuk a hatékonyság-termelékenység maximalizálása érdekében. A homogenizált és standardizált óraidővel egyfajta kiszámíthatóság járt együtt. Egy agrártársadalomban nem előre megszabott-rögzített időben kezdik el és fejezik be a munkát, nincs éles határvonal munka kezdete és vége, a munka és élet között: az elvégzendő feladatoktól függően megnyúlik vagy összezsugorodik a munkaidő, a munkanap. Az ipari társadalmakban viszont a munka kezdete és vége pontosan rögzített, a munka és élet közötti határvonal éles, tudjuk, pontosan tudjuk, mikor és hol kezdődik az egyik, mikor és hol végződik a másik. Ma, állítja Aileen O’Caroll, újra elmosódik ez határ, mert a munkaidő hol megnyúlik, hol összezsugorodik, mint a friss spagettitészta. A pre- és a posztindusztriális társadalmak abban tehát hasonlítanak egymásra, hogy az intenzív aktivitás és a szünet egymást bizonyos ritmusban követő periódusai tagolják az időt. És abban is hasonlítanak egymásra, hogy ezt a ritmust nem az óra, hanem a naptár diktálja. Míg azonban a preindusztriális társadalmakban ez a naptár a természet- vagy évszaknaptár, addig a posztindusztriális társadalmakban a határidőnaptár, és míg az előbbi társadalmak időkultúrája feladat-, addig az utóbbiaké projektorientált. Ez esetben a munka nem egy meghatározott-rögzített időpontban ér véget nap mint nap, mint az ipari társadalomban, de nem is a napi feladatok befejezésével, mint az agrártársadalomban, hanem egy olyan meghatározott-rögzített időpontban, amelyet a határidő jelöl ki. A munka ennek megfelelően hol több/intenzívebb, hol kevesebb/kevésbé intenzív, de nem a természet és annak ciklikussága, hanem a határidők okán; nem az évszakok és szokások, hanem végső soron a piaci verseny interaktív logikája az, ami diktálja a tempót, a ritmust. A kutatók között nincs egyetértés abban, hogyan miként változik meg a posztindusztriális társadalomban a munkaidő. Sokan a rugalmasságban látják a döntő változást. Ez – ahogyan a különböző kutatások mutatják – vonatkozhat a munkaidő hosszára/tartamára, a munkaidő megszervezésére és a munkaszerződés időtartamára egyaránt. A munkaidő tartamára irányuló kutatások a munkaidő növekedését regisztrálják bizonyos munkakörökben, de egyben rámutatnak, hogy a legtöbb országban a nyolcórás sztenderd meglehetősen szívósnak bizonyul. A munkaidő megszervezésére irányuló kutatások alapján tipikus (hétfőtől péntekig) és atipikus (éjszakai, hétvégi stb.) munkákat különböztethetünk meg. Vannak, akik szerint az atipikus elterjedtsége okán 24 órás vagy nonstop társadalomról beszélhetünk, de a kutatások azt mutatják, hogy a hétfőtől péntekig tartó munka sztenderdje ugyancsak szívósnak bizonyul, Amerikában kevésbé, Európában inkább. A munkaidőt az életpálya szemszögéből vizsgáló kutatások ama kérdés körül forognak, hogy a határozatlan idejű szerződést mennyire váltja föl a határozott idejű. Ezekből az derül ki, hogy Európában még mindig a határozatlan idejű dominál. Van azonban valami, ami Aileen O’Caroll szerint a rugalmasságra fókuszáló valamennyi kutatásban figyelmen kívül marad: az hogy a kiszámítható kiszámíthatatlanná vált. Nem egyszerűen arról van szó, hogy egyik nap ennyit, a másik nap meg annyit dolgozunk, egyik nap ekkor, másik nap meg akkor kezdünk/végzünk, ám 40 órás munkaidőkeretben, hanem arról, hogy az ilyen keretek törnek szét, tűnnek el. És ennek eredménye nem feltétlenül az, hogy napi 12 órát vagy annál többet dolgozunk, hanem inkább az, hogy előreláthatatlanná és szabálytalanná válik, mikor mennyit dolgozunk: lehet, hogy egy nap csak 1-2 órát, lehet, hogy 12-őt, de bármikor (hajnalban vagy éjszaka, délelőtt vagy délután, hétközben vagy hétvégén) dolgozhatunk. Ezzel a munkaidő és nemmunkaidő közötti határ elmosódik, és a nemmunkaidő olyan erőforrássá válik, amely szükség esetén felhasználható. A nemmunkaidő „szükség-időtartalék [emergency work time]”. A munkaidő ezért és ebben az értelemben kiszámíthatatlanná válik, a kiszámíthatatlanság pedig, állítja Aileen O’Caroll sztenderddé és normává – nem csak a szoftverfejlesztő iparágban. Ez, ahogy a hétfőtől péntekig tartó munka is, azok közötti harcok-alkuk eredménye, akik idejüket eladják, és akik ezt az időt megvásárolják. Az idő tehát harc/alku tárgya. Ennek mai állása azt mutatja: a munkavállalóknak nincs ellenére, vagy egyenesen üdvözlik, ha maguk oszthatják be idejüket. Ám az autonómia elégedetlenséggel párosul. Kéz a kézben jár ugyanis a kiszámíthatatlansággal, ami feszültséget, konfliktust idéz elő munka és magánélet, munka és a családi meg társas élet között. Bár magunk osztjuk be az időnket, nincs kiszámítható, előrelátható, tervezhető ideje az életnek, mert nincs kiszámítható, előrelátható, meghatározott, rögzített ideje a munkának. Ajánlott olvasmányok: Thompson, Edward P.: Az idő, a munkafegyelem és az ipari kapitalizmus. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.) Elias, Norbert: Az időről. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.) Bourdieu, Pierre: Gazdasági gyakorlat és idő. Az algériai parasztok időkezelési attitűdjei. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.) Kuczi Tibor: Munkásprés. A munka kikényszerítésének története az ipari forradalomtól napjainkig. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)