Miközben a „harmadik hullám” idején (1980-as évek) demokratizálódott latin-amerikai országokban virágoztak a demokratikus intézmények, a rendőrség autoriter enklávéként maradt fönn. Működését a törvények diszkriminatív és önkényes kikényszerítése, burjánzó korrupció és zsákmányszerzés, gyenge vagy nem létező elszámoltathatóság, valamint a halált okozó erőszak gyakori alkalmazása jellemezte. Számos elemző vélte úgy, hogy ez a demokratizálódás előtti katonai diktatúrák öröksége, fennmaradása pedig a demokratizálódás félresikerültségét, a demokratikus intézmények tökéletlenségét tanúsítja. Az Authoritarian Police in Democracy: Contested Security in Latin Amerika című könyvében Yanilda María Gonzáles vitatja ezt, mondván, hogy a latin-amerikai országok rendőrségeinek autoriter enklávéként való fönnmaradása nem a demokratizálódás tökéletlenségéből vagy a demokrácia hiányosságaiból fakad, de nem is csökevény, a korábbi autokráciák-diktatúrák maradványa, hanem részben a demokratikus folyamatokban és a mindennapi demokratikus politika logikájában gyökerezik, részben pedig abban a viszonyban, amely a politikát demokráciában is a politikai hatalommal bíró rendőrséghez és a politikai hatalom kiaknázható forrását jelentő rendészethez fűzi. Gonzáles – elméleti szempontból is provokatív – tézise egyszóval az, hogy a demokrácia procedurális kritériumainak megfelelő politikai folyamatok és a mindennapi demokratikus politikai logika olyan kimenetet eredményezhet, amely ellentétes a demokrácia szubsztantív kritériumaival. Könyve latin-amerikai országokról szóló esettanulmányok sorozata, melyekben arra a kérdésre keres választ, hogy az egyébként egészséges latin-amerikai demokráciákban a rendőrségek miért gyakorolhatják továbbra is masszívan a kényszert, azon belül az erőszakot oly módon, hogy az összeegyeztethetetlenek a demokráciával. Ezt a módot Gonzáles autoriter kényszergyakorlásnak nevezi, és a következőképp írja le: (1) A kényszer használatának elsődleges funkciója nem az állampolgárok bűnözéstől és erőszaktól való védelme, hanem a politikai vezető hatalomban tartása, és a kényszerintézmények, köztük a rendőrség feladata mindazoknak semlegesítése, kiiktatása, akik veszélyt, fenyegetést jelentenek a politikai vezető hatalmára nézvést. (2) A kényszer gyakorlása nem törvényeken alapul, azt törvények nem kötik-korlátozzák, és a törvények egy olyan hatalom eszközei, amely maga nincs alávetve a törvényeknek. (3) Nincs vagy nagyon gyenge az elszámoltathatósága azoknak, akik mindezt működtetik, fönntartják és gyakorolják. Max Weber óta közhely: a kényszer-, azon belül az erőszakgyakorlás az állam meghatározó vonása, mi több, monopóliuma. Ám hajlamosak vagyunk eltekinteni ama konkrét entitástól, amelyikhez a legitim kényszer- és erőszakgyakorlás jogát az állam delegálja. Ez a rendőrség. Ez a szervezet nem a bűnözés objektív valóságra adott válaszként született meg és épült ki, hanem állami-politikai megfontolások eredményeként, és állami-politikai célokat szolgált – akárcsak a jelenkori demokráciákban. A rendőrség ugyanis egyrészt demokráciákban sem csupán olyan szervezet, amelyhez az állam delegálja az erőszak legitim monopóliumának gyakorlását, hanem alapvető szereplője az állami hatalomgyakorlásnak is: eszköze és közvetítője annak, hogy az állam behatol a civil társadalomba, és ott politikai (törvények formáját öltő vagy nem öltő) célokat, elképzeléseket, döntéseket juttat érvényre, vált valóra. Másrészt a rendőrség demokráciákban sem egyszerűen az állami/kormányzati politika eszköze-médiuma, hanem politikai szereplő-cselekvő is: beszédeivel és tetteivel aktív résztvevője és formálója a bűnözésről, rendről, biztonságról szóló diskurzusnak, melyben az állampolgárok ezzel kapcsolatos, egymással versengő elképzelései, félelmei, igényei és követelései formálódnak, kialakulnak. Harmadrészt a rendőrség demokráciákban is olyasmit szolgáltat, ami nélkül – kivált olyan országokban, ahol az erőszakos haláltól való félelem masszívan jelen van – egyetlen kormányzat sem lehet stabil, és ami elosztható politikailag jövödelmező (demokratikus választásokon többséget biztosító) módon. Mindez olyan hatalmat kölcsönöz a rendőrségnek, amely miatt nélkülözhetetlen a mindenkori kormányzat számára. Gonzáles úgy véli, ha feltárjuk a rendőrség ezen hatalma és a demokratikus politika meg annak logikája közötti viszonyt, akkor kezünkben az egyik kulcs annak megértéséhez, hogy az egyébként jól működő latin-amerikai demokráciában miért lehet masszívan és szívósan jelen az autoriter kényszergyakorlás. A másik kulcsot pedig az adja a kezünkbe, hogy az állampolgárok biztonságot illető preferenciái, valamint a biztonság szavatolásában szerepet játszó rendőrséggel szembeni igényei és követelései egy jól működő demokráciában a választásokon vagy más részvételi intézményeken keresztül fejeződhetnek vagy alakulhatnak ki. Amire Gonzales esettanulmányaiban, válaszként kérdésére, jut, az két pontban összefoglalva a következő: (1) Ha az egymással rivalizáló preferenciák és igények-követelések sokfélék és divergálnak, és ha ez a társadalmi megosztottságban gyökerezik, akkor a kormányzat hatalmának választásokon való megőrzése-megtartása érdekében kikalkulálhatja, hogy melyik rovására melyiket érdemes előnyben részesítenie, a rendőrség pedig nem csupán a biztonság és a kényszer/erőszak egyenlőtlen társadalmi (újra)elosztásának politikai eszköze lesz, hanem ezzel a hatalom számára nyereséges társadalmi egyenlőtlenségek (újra)termelője is. (2) Ha a preferenciák és igények-követelések konvergálnak, akkor ez ellensúlyt jelenthet a rendőrség hatalmával szemben, és a választási győzelemre hajtó kormányzatot adott esetben az autoriter rendőrség megreformálásra késztetheti – vagy éppen megőrzésre- fönntartására. Merthogy semmi sem garatálja eleve, hogy a választói preferenciák, igények és követelések – jöjjenek létre ezek akár a lehető legdemokratikusabb és legspontánabb módon is – a demokratikus rendőrség körül kristályosodnak ki. Magyarán: az eljárások demokratikussága nem szavatolja a kimenet demokratikusságát, hanem nyitottá teszi azt. A mindennapi demokratikus politika, annak logikája, az, hogy a politika a szavazatok többségének megszerzésére törekszik, és reszponzív az egymással versengő választói igényekre/követelésekre, egyaránt lehet gátlója és katalizátora a rendőrség demokratizálásának. Ajánlott olvasmányok: Krémer Ferenc: Az élhető társadalom és a rendőrség válsága. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.) Eubanks, Virginia: Automating Inequality. How High-Tech Tools Profile, Police, and Punish the Poor. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.) Waddington, P. A. J.: Policing Citizens. Police, Power and the State. (Online könyvtárunkból letölthető.) Neal, Andrew W.: Security as Politics. Beyond the State of Exception. (Online könyvtárunkból letölthető.)