Aki szerint csak a tökéletes a valami, minden más semmi, az sohasem tud pontot tenni a mondat végére, az örökké elégedetlen lesz, megvet, leszól; akiben viszont megvan a „tökéletlenség bátorsága”, az megelégszik a második legjobb lehetőséggel (Odo Marquard) – de nem a harmadikkal vagy a negyedikkel. Robin Wagner-Pacifici What is an Event? című könyve – hogyan is lehetne más?! – tökéletlen, csak nem a lehető legkevésbé az. Épp ezért ajánljuk: ki-ki a saját tökéletlensége javára fordíthatja az övét; no meg azért, mert maga a téma: „Mi egy esemény?” társadalomtudományi és szociológiai szempontból is izgalmas, fontos, megkerülhetetlen. Mi egy esemény? Mi, egyáltalán van-e különbség történés és esemény között? Születés, halál, pofánvágás, robbantás, háború, földrengés, dörgés, villámlás, vihar, forradalom stb. Ezek események. Közös bennük, hogy valamikor és valahol mennek végbe. Az események bevett meghatározás szerint nem mások, mint azok a dolgok, amik történnek, valahol és valamikor. Egy és ugyanazon helyen és időben egyetlen, azaz egy és csakis egy esemény mehet végbe? Vagy egyszerre több is? Egy esemény lehet eseménydús? Egy forradalom egy esemény, vagy egyidejű és egyhelyű meg nem egyidejű és nem egyhelyű események sorozatából álló esemény? Minden eseménynek van világos és egyértelmű térbeli és időbeli határa? Egy eseményt az adott-konkrét hely és idő tesz egyedivé, vagy valami más? Egyáltalán, léteznek események? És ha léteznek, akkor milyen fajta létezők? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel a filozófia (nem is oly régóta, az 1970-es évektől kezdve) szokott foglalkozni. Wagner-Pacifici azonban nem filozófiát művel: nem arra a kérdésre keresi a választ, hogy mi az esemény, mi az esemény természete; de nem is egy-egy konkrét eseményt állít középpontba és elemez. Célja ugyanis az, hogy megalkossa az esemény általános modelljét, amiért is ide-oda mozog a partikuláris és generális szint, konkrét események és az események szisztematikus-teoretikus elemzésének szintje között. Általános modellje pedig arra irányul, hogy megragadja az eseményességet, az eseményt a maga folyamatában. De mit is akar megragadni a maga folyamatában? Mi is a vizsgálódás tárgya? Mi is egy esemény? A tömeg megrohamoz és lerombol egy épületet, repülők felhőkarcolókba csapódnak, pénzpiac szabadesésbe kezd – hozza Wagner-Pacifici a példákat. Ezek olyan események, melyek megszakítják hétköznapi tevékenységeinket, és ha nem is vagyunk az események sűrűjében, megzavarodhatunk, kizökkenhetünk, úgy érezhetjük, hogy kicsúszik lábunk alól a talaj, és leforráz, megbénít vagy felvillanyoz, cselekvésre ösztönöz minket, hogy másmilyen lesz a világ, mint eddig. Természetesen nem csak az ilyen történések események. Nem csak azok, amik megszakítják a dolgok addigi vagy szokásos menetét: nemcsak az első pofon, a legnagyobb, esemény, hanem a többi pofon is, melyeket aztán lassan megszokunk; nemcsak egy földrengés vagy egy forradalom, hanem egy villámlás, egy dörgés is az, jóllehet ezek nem szakítják meg a dolgok szokásos menetét, legfeljebb a dolgok egy másik szokásos menetét indítják el: kinyílnak az esernyők, előkerülnek az esőkabátok. Tehát események azok is, amik megbolygatva a dolgok szokásos menetét, bizonytalanságot, kiszámíthatatlanságot visznek a dolgok menetébe, és azok is, amik nem. Hogy „a rend hálója enged”, „majd újra összezárul” (Radnóti Miklós), vagy hogy „a törvény szövedéke […] fölfeslik valahol” (József Attila), majd újraszövődik, egyaránt esemény. Miért lenne az előbbi esemény, az utóbbi meg nem az? Szoktuk mondani: „ma nem történt semmi”, „napom eseménytelenül telt”, ami nem azt jelenti, hogy tényleg nem történt semmi, hanem hogy nem történt semmi izgalmas, figyelemre-említésre méltó, meglepő. Vannak filozófusok és társadalomtudósok, nem is kevesen, akik kizárólag azokat a történéseket nevezik eseménynek, amelyek megtörik, megbolygatják a dolgok szokásos menetét, szakadást idéznek elő benne. Ezek szerint nem minden történés esemény, csak azok, amelyek azon kívül, hogy valahol és valamikor történnek, azzal a megkülönböztető sajátossággal bírnak, hogy meglepnek, kizökkentenek. Egy forradalom vagy egy terrortámadás esemény, a forradalmárok vagy a terroristák hajhullása nem az. Wagner-Pacifici, bár nem mondja ki, ebben a szűkebb értelemben beszél eseményről: a rend a szövedéke – ahogy a dolgok szoktak volt lenni/történni – felfeslik valahol és valamikor, vagyis előreláthatatlanul, kiszámíthatatlanul. Ezzel a bizonytalanság tör ránk: valahogy majd lesz, de másképp, mint eddig volt, de nem látjuk, tudjuk, hogy miképp. Könyvében Wagner-Pacifici valós és képzelt eseményeket állít középpontba, olyanokat, melyek szerinte „példaértékűek”. Nem közvetlenül az eseményeket – ez lehetetlen lenne –, hanem történelmi festményeket, ikonikus képeket, politikai posztereket, személyes elbeszéléseket. Például Gustave Courbet: A világ eredete, Nicolas Poussin: Et in Arcadia Ego, Michelangelo Buonarotti: Az utólsó ítélet, Jacques-Louis David: Szabin nők közbelépése és Horatiusok esküje. Ezek nem események, hanem dolgok, hacsak nem dolgozunk ki egy olyan elméletet, mely szerint azok, amiket közkeletűen dolgoknak nevezünk, események. Wagner-Pacifici nem dolgoz ki egy ilyen elméletet, úgyhogy maradjunk annál, hogy az említettek dolgok, mégpedig olyan dolgok, melyek valamilyen kapcsolatban állnak bizonyos eseményekkel. Ezek a bizonyos, Wagner-Pacifici által kiválasztott események nem abban az értelemben példaszerűek, hogy egy eseménytípust testesítenek meg, hanem abban az értelemben, hogy azt példázzák, amit Wagner-Pacifici (másokkal együtt) esemény alatt ért. Az események Wagner-Pacifici által megalkotott általános modellje a „politikai szemiózis” névre hallgat. Szerzője azonban nem köti az orrunkra, mit ért politikai szemiózis alatt, de azt sem, hogy miért politikai egyáltalán a szemiózis. A modell alkotóelemeinek kifejtését követve sem oszlik el a homály: a jellé válás (a szemiózis) miért és milyen értelemben politikai? Minden esemény politikai? Avagy minden esemény meghatározó mozzanata a politikai jellé válás? Költői kérdések, mert nem kapunk rá választ. Különben is ha Wagner-Pacifici modellje az események általános modellje kíván lenni, akkor aligha nevezhető politikai szemiózisnak, hacsak nem állítjuk azt, hogy például Gipsz Jakab születése vagy halála, mely a szó szűkebb értelmében esemény, a politikai jellé válás folyamata is; az lehet, de akkor politikai szemiózisnak nevezett modellünk nem az eseményeket általában, hanem az események politikai jellé válását modellezi. Szép számmal vannak olyan történettudományi, nyelvészeti, filozófiai és politikai elméleti munkák, melyek behatóan tették vizsgálat tárgyává az eseményeket, a szociológusok figyelme azonban nem annyira az eseményekre, sokkal inkább az állandóságot, szilárdságot, kiszámíthatóságot, előreláthatóságot, rendet biztosító struktúrákra és a hosszú távú trendekre vagy ciklusokra irányult. Könyvével ezt a hiányt szeretné pótolni Wagner-Pacifici, kapcsolódva azokhoz a tudományos munkákhoz, melyek kitüntetett figyelemben részesítették az eseményeket. Ugyanakkor úgy látja, hogy e munkák egyikes sem szolgál az esemény általános modelljével; mindegyike hozzájárul valamivel ahhoz, hogy megragadhassuk, mi egy esemény, de mindegyiknek vannak bizonyos korlátai, melyeken túl kell lépni ahhoz, hogy megalkothassuk az események általános modelljét. Az események elemzése általában arra irányul, hogy lehatárolja az eseményeket térben és időben, vagyis hogy – a bevett eseménymeghatározásnak megfelelően – azonosítsa, hogy egy esemény mikor és hol ment végbe. Ez Wagner-Pacifici szerint azért problémás, mert az eseményeket alkotó történések nem szoktak összeállni egy térben és időben lokalizálható és ezzel identifikálható eseménnyé. Ezért Wagner-Pacifici az események folyamatban lévőségét [ongoingness] emeli ki, azt a mozgalmasságot szeretné megragadni, ami a folyamatban lévő eseményt jellemzi, benne azt, hogy az események, minthogy általában (át)terjednek, egyszerre időhöz-térhez kötöttek és nem kötöttek. Az események elemzése gyakran, mindenekelőtt a történettudományi munkákban, a történések epizodikus és individuális jellegének igézetében zajlik, egy-egy konkrét eseményre, annak okaira, következményeire és jelentőségére koncentrál, következésképp az esemény nem lesz elméleti vizsgálódás tárgya. Filozófiai munkák ellenben beható vizsgálat tárgyává tették az eseményt mint eseményt, az idő, a tér és az események, a szubjektivitás, az identitás és az események, a kogníció, a percepció és az események közötti kapcsolatokat, ám anélkül, hogy az ennek során példaként kiválasztott, említett konkrét eseményeket részletes elemzésnek vetették volna alá. Az egyik, szól Wagner-Pacifici ítélete, nem látja a fától az erdőt, a másik nem látja a fákat az erdőtől. Wagner-Pacifici célja, hogy egyik se takarja ki a másikat, hogy mind a fákat, mind az erdőt lássa, vagyis hogy az események egyediségét-egyszeriségét és az események eseménységét egyaránt megragadja. Azt állítja, hogy az események épp azért meglepőek és késztetnek-kényszerítenek válaszra, mert unikálisak, mert nem illenek bele, nem illeszthetők be a dolgok szokásos, mindennapi-hétköznapi menetébe, rendjébe; és hogy minden eseményt aktív ágensek csinálnak, sajátos mechanizmusokat működtetve. Ezek a mechanizmusok, a maguk általánosságában megragadva, az események általános elméletének elemei. Az eseményeket középpontba állító, a társadalomtudományok népszerű, az esemény és struktúra megkülönböztetését használó munkákban az esemény nem más, mint sajátos, ritka, esetleges és struktúrákat átalakító történés. E megkülönböztetés helyett Wagner-Pacifici a forma és folyam megkülönböztetését ajánlja, mert ezt az esemény általános modelljének megalkotása, az események eseménységének megragadása szempontjából termékenyebbnek látja. Az események, szól Wagner-Pacifici tézise, formát öltenek, térbelit, időbelit, képit, intézményit, nyelvit stb. Az események ilyenekben és ilyenek által élnek, zajlanak, történnek; nem az egyikbe belemeredve, hanem formát váltva. Ezért az események általános elméletének, mely az eseményeket a maguk folyamatában kívánja megragadni, meg kell ragadnia a formaöltést és a formaváltást mint folyamatot is. Az esemény forma és folyam egyszerre, hasonlóképp, ahogy a foton részecske is és hullám is: amikor a fény terjed, hullámként viselkedik, amikor érzékeljük vagy valamilyen műszerrel felfogjuk, akkor részecskeként. Az események általános, „politikai szemiózis” nevet viselő modellje az események három mechanizmusát azonosítja. Ezek kifejtése során leginkább csak közkeletű igazságokat kapunk: amit Wagner-Pacifici könyvében a „performatív”, „demonstratív” és „reprezentációs” mechanizmusról mond, az ritkán több mint truizmus. Mi más lenne, hogy az eseményeket, benne az aktorok identitását és egymáshoz való viszonyát mozgásba hozzák és meghatározzák a beszédaktusok (performatív mechanizmus); hogy az aktoroknak meg kell találniuk a helyüket az események folyamában, ki kell találniuk, kik ők, meg kell határozniuk, mi van mögöttük és mi előttük, mi fejeződött be és mi tart még, mi van távol és mi közel, mi központi, mi mellékes (demonstratív mechanizmus); hogy egyetlen esemény sem kerülheti el a „másolatok” készülnek róluk (beszámolók, képek, hírek), és a „másolatok” nélkül nincs esemény (reprezentációs mechanizmus)? Amikor, van ilyen, Wagner-Pacifici e mechanizmusok kifejtése során nem közkeletű igazságokkal szolgál, akkor olyan meglepő dolgokat mond, mint például, hogy a festmények, emlékművek, múzeumok formálják az eseményeket. Ezzel azt sugallja, hogy események addig zajlanak és formálódnak, amíg forrón emlékezünk rájuk. Az olvasóban azonban, minthogy hiányzik az alapos és meggyőző kifejtése az ilyen meglepő, intuícióinknak ellentmondó állításoknak, marad a kérdés: Quentin Tarantino Becstelen brigantyk című filmje például tényleg formálja a második világháborúnak és holokausztnak nevezett eseményt? Ajánlott olvasmányok: Abbott, Andew: Processual Sociology. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.) Abbott, Andrew: Time matters. On Theory and Method. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.) Sewell, William H.: Historical Events as Transformations of Structures. Inventing Revolution at the Bastille. Theory and Society 25(6): 841–881.o. (Online könyvtárunkból letölthető.) Coombs, Nathan: History and Event. From Marxism to Contemporary French Theory. (Online könyvtárunkból letölthető.) Zourabichvili, François – Aarons, Kieran – Lambert, Gregg – Smith, Daniel W.: Deleuze, a Philosophy of the Event. Together with The Vocabulary of Deleuze. (Online könyvtárunkból letölthető.) Totschnig, Wolfhart: What is an Event? Probing the Ordinary/Extraordinary Distinction in Recent European Philosophy. Constellations 24(1): 2–13.o. (Online könyvtárunkból letölthető.)