Ha Emmanuel Renault The Experience of Injustice: A Theory of Recognition című könyvét egyetlen mondatban szeretnénk összefoglalni, akkor ez a mondat így szól: újítsuk meg Axel Honneth eredeti programját, mely szerint az elismerés elmélete mint kritikai elmélet az igazságtalanság tapasztalatának fenomenológiai analízisében ver gyökeret. Az 1990-es évek második felében a társadalomkritika újjáéledése párhuzamosan zajlott az új társadalmi mozgalmak szárba szökkenésével. Az uralkodó politikai filozófiát ekkortájt a liberalizmus és kommunitarizmus vitája uralta. Axel Honneth erőteljesen szembehelyezkedett ezzel az uralkodó politikai filozófiával és az azon belüli családi vitával: a társadalmi konfliktusokból és harcokból indult ki. Az elismerés elméletének kidolgozásával életben tartotta a kritikai elmélet eredeti programját, újraélesztette a társadalomkritikát és kidolgozta az uralkodó normatív politikai filozófia kritikáját. Ehhez az utat egyrészt az nyitotta meg számára, hogy magáévá tette az új társadalmi mozgalmak politikai nézőpontját, akcióikat az elszenvedett erőszakkal, jogfosztással és a megvetéssel, egyszóval az elismerés megtagadása által ösztönzött és az elismerésért folytatott harcként írta le. Másrészt az, hogy az uralkodó normatív politikai filozófia központi kérdését, ez a jó élet vagy az igazságosság, a „negatív társadalmi tapasztalatok” felől közelítette meg. Az elismerés megtagadásának tapasztalati valósága (negatív társadalmi tapasztalatok) és eme valóság megváltoztatására irányuló kísérletek (harc az elismerésért) adja a honnethi kritikai elmélet alapját és vezérfonalát. Honneth eredetileg nem az elismerési formákból indult ki, hanem az elismerés negatív formáiból, mondván, hogy közvetlenül nem, csakis közvetetten, negatív tapasztalatok elemzésén keresztül dolgozható ki az elismerés és formáinak elmélete. Honneth eredetileg tehát olyan jelenségekből indul ki, melyet a hétköznapi emberek zavaróként, bántóként, sértőként, megrázóként, felforgatóként, negatívként tapasztalnak – azaz mindennapi negatív tapasztalatokból, melyek az „igazságtalanság legelső”, avagy az „önmagunkhoz való viszonyulás torzulásának tapasztalatai”. E tapasztalatok szerkezetének leírása-feltárása biztosíthatja számunkra Honneth szerint a kritikai elmélet normatív bázisát. Minden kritikai elméletnek ugyanis szüksége van normatív bázisra, hogy kritikai tudjon lenni. Erre a bázisra Honneth szerint azonban nem a moralitás egy eszméjének vagy az igazságosság elveinek kidolgozásával tehetünk szert, hanem a negatív tapasztalatok elemzése révén. Vissza tehát az igazságtalanság tényleges-valóságos tapasztalataihoz, melyek sokkal gazdagabbak morális, normatív szempontból, mint amit az egyének/csoportok e sérelmek által táplált és megszüntetésükért folyó harcaikban explicit módon kifejezésre juttatnak vagy tudnak juttatni. E tapasztalatok szerkezetének egyik kulcseleme elismerésre vonatkozó elvárások, amiért is a sérelmek az elismerés megtagadásából fakadó sérelmek, a sérelmek megszüntetésért folytatott harcok pedig az elismerését folytatott harcok. Honneth szerint tehát az elismerésre vonatkozó elvárások visznek életet, mozgást, viszályt, harcot a társadalmi viszonyokba. A negatív tapasztalatok szerkezete – „a társadalmi konfliktusok morális grammatikája” – az elvárt elismerés megtagadásából fakadó sérelem, az elismerés kivívásáért folyó harc és a kivívott-biztosított elismerés közötti összefüggés. Ebből Renault szerint legalább három következtetés adódik. (1) Az elismerésre vonatkozó elvárást nem szükséges a jó társadalmi élet normatív előfeltételeként vagy kvázi-transzcendentális feltételeként fölfogni, hanem elégséges olyan elvárásokként, amelyek némán-hallgatólagosan strukturálják a társadalmi tapasztalatokat, és amelyek kifejezetté az őket arcul csapó helyzetekben válnak. (2) A negatív társadalmi tapasztalatok normatív szempontból gazdagabbak, mint amit a rendelkezésünkre álló, készen talált, bevett, elfogadott, intézményesült morális szótárunkkal ki lehet fejezni. Ezek a társadalmi tapasztalatok éppen ezért alkalmasak arra, hogy a morális szótárunk kritikája-megújítása bázisául szolgáljanak; ugyanezért e tapasztalatok normatív tartalmának kibontása-kifejtése nem lehet egyenlő a morális common sense explicitté tételével, hiszen így pont a bennük lévő, a kritikai elmélet szempontjából felbecsülhetetlen értékű normatív többlet megy veszendőbe. (3) Az elismerés elméletének többarcúnak kell lennie. Egyrészt egy olyan fenomenológiának kell lennie, amely e tapasztalatokat a maguk összetettségében képes leírni, azonosítva azokat intézményi struktúrákat és társadalmi folyamatokat, melyek magyarázzák az elismerésre vonatkozó elvárások nem teljesülését, egyszersmind azokat az inter- és intraszubjektív folyamatokat, melyek reakciók erre – vagyis egy olyan fenomenológiának kell az elismerés elméletének lennie, amely nem művelhető sem egy pszichológiai-szociálpszichológiai elmélet, sem egy társadalomelmélet nélkül. Másrészt dialektikának kell lennie, minthogy az elismerésért vívott harcok elválaszthatatlanok az negáció (igazságtalanság) negációjától (igazságtalanság felszámolásától). Az igazságtalanság tapasztalata felől megragadni az igazságosság fogalmát így egyenlő azzal, hogy azt lényegileg politikai és felszabadító – elismerés megtagadását létrehozó-fönntartó viszonyok és folyamatok megszüntetésére irányuló – fogalomként ragadjuk meg; egyszersmind lényegileg vitatott fogalomként is, mert nincs szükségszerű, előre elrendezett összhang az igazságtalanság negatív tapasztalatai, azok kifejezései és a harc célját kijelölő igazságosság meghatározásai között. Renault szerint Honneth a 2000-es évektől kezdve hátat fordított eredeti programjának: feladta a negatív tapasztalatok elsődlegességének módszertani elvét, az elismerés negatív tapasztalatokat strukturáló normáiból pedig olyan normatív elvek lettek, amelyek a modern társadalomban többé-kevésbé intézményesültek, és amelyek a jó élet és a társadalmi integráció feltételei. Az elismerés elméletéből így „a modernség befejezetlen projektjének” elmélete lesz, melynek egyik csúcsteljesítménye a Das Recht der Freiheit. Honneth maga úgy látta, hogy az elismerés elméletének mint kritikai elméletnek a kidolgozása megköveteli a „módszertani negativizmus” föladását, Renault viszont úgy látja, hogy Honneth úgy fordított hátat eredeti programjának, hogy kimerítette volna annak lehetőségeit. A The Experience of Injustice visszatérés Honneth eredeti programjához, hogy – kitartva a negatív tapasztalatok elsődlegességnek módszertani elve mellett – megújítsa az elismerés elméletét. Ennek megújított elismeréselméletnek három fő tézise a következő: (1) Az elismerés megtagadásából fakadó tapasztalatok az igazságtalanság tapasztalatai, vagyis az igazságtalanság nem más, mint az elismerés megtagadása. Az elismerés elméletének az a feladata, hogy leírja az elismerés megtagadásából, avagy az igazságtalanság elszenvedéséből fakadó társadalmi tapasztalatokat a maguk összetettségében, és kibontsa normatív-morális tartalmukat. (2) Az igazságtalanság tapasztalata egyrészt az igazságtalanság érzése, mely bizonyos normatív elvárások nem teljesüléséből fakad; másrészt gyakorlati reakció az igazságtalanság elszenvedésére (pl. beletörődés vagy szembeszegülés); harmadrészt kognitív folyamatok (pl. a helyzet leírása, elemzése, a megfelelő válasz keresése). Mármost az igazságtalanság elszenvedése nem szükségképp eredményezi sem az igazságtalanság érzését, sem az azzal szembeszegülő, annak megszüntetésére irányuló cselekvést; vezethet egyszerűen néma, csöndes elégedetlenséghez, szenvedéshez, és az elszenvedett igazságtalanságot sem ragadják meg szükségképp igazságtalanságként, vagyis az igazságtalanság lehet tehát megélt anélkül, hogy igazságtalanságként élnénk meg. Az elismerés elméletének éppen ezért nemcsak arra kell választ adnia, hogy mi az igazságtalanság elszenvedésének oka, hanem arra is, hogy miként lesz az igazságtalanság elszenvedéséből az igazságtalanság érzése, az igazságtalanság érzéséből pedig igazságosságért vívott harc. (3) Az elismerés elmélete nem a társadalomkritika normatív megalapozására irányuló filozófiai reflexió, hanem politikai filozófia: a társadalmi igazságosság elmélete. Mégpedig olyan elmélete, amely konfliktusközpontú politikafogalmat és politikafölfogást implikál, és amely a negatív tapasztalatokat, az elismerés megtagadásának, avagy az igazságtalanság elszenvedésének tapasztalatait nem írhatja le anélkül, hogy bevett, intézményesült morális-politikai szótárunkat meg ne újítaná. Ajánlott olvasmányok Axel Honneth könyvtárunkban hozzáférhető írásai Renault, Emmanuel: Social suffering: Sociology, Psychology, Politics. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.) Némedi Dénes: Axel Honneth – elismerés és megvetés. In Némedi Dénes: Szociológiai és társadalomelméleti tanulmányok. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.) Zurn, Christopher: Axel Honneth: A Critical Theory of the Social. (Könyvtárunkban helyben olvasható.) Schmitz, Volker (szerk.): Axel Honneth and the Critical Theory of Recognition. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.) Ullmann Tamás: Az elismeréselméletek kontextusai és rejtett problémái. In Replika 92–93. (2015).