Mi történik, ha a társadalmi aktivizmus és a digitális technológia egymásra talál? Miféle csoportok használják a digitális technológiát aktivizmusra? Milyen tényezők határozzák meg, hogy miként és mennyire eredményesen használják ezeket az eszközöket? Mivel magyarázható a digitális technológia használati hatékonyságának különbségei? Tényleg annyira forradalmi az internet és közösségi média a társadalmi aktivizmust és a demokráciát illetően? Valóban az új poliarchia kora jön el? Tényleg kiegyenlítetté tette az internet és a közösségi média a pályát? Valóban bármilyen csoport és nézőpont egyenlő eséllyel jelenhet meg és lehet ügyeinek szószólója a digitális térben? Ezekre a kérdésekre keres választ Jen Schradie The Revolution that Wasn’t: How Digital Activism Favors Conservatives című könyve, mely egy Észak-Karolinában folytatott empirikus kutatás eredménye. Kutatásában Schradie nem a digitális aktivizmus csúcsára akart koncentrálni, nem az ismert, tekintélyes, erős jelenléttel bíró mozgalmakra vagy azok közül egyre, hanem azt akarta kideríteni, hogy a mindennapi emberek és a legkülönfélébb mozgalmak hogyan és milyen hatásfokkal használják a digitális technológiát és közösségi médiumokat az aktivizmusra, s mi sikerességük vagy sikertelenségük oka. Ehhez Észak-Karolinát ideális választásnak tartotta, mert itt nemcsak a legkülönfélébb beállítottságú (szélsőjobb, mérsékelt jobb/konzervatív, liberális, szélsőbal) csoportok folytatnak digitális aktivitást, hanem van high tech ipar, vannak top egyetemek, s az ország legszegényebb régiói közül is néhány ebben az államban található. Egy jó empirikus kutatás azonban túlmutat önmagán, egy jó kutató pedig többé-kevésbé ki is fejti ezt a többletet. Jen Schradie megteszi, és mi most erre koncentrálunk, magáról a kutatásról és annak módszeréről nem szólunk. A jobb világ csak pár kattintásra van tőlünk, mondták azok, akik az internetet és közösségi médiát olyan forradalmi médiumként üdvözölték, amely gyökeresen átalakítja az aktivizmust. Úgy tűnt, a digitális technológia megszabadít minket attól az intenzív és fárasztó (rabszolga)munkától, amit a társadalmi mozgalmak szervezése-építése követel. Nem kell immár senkinek munka után, késő este kopogtatni az ajtókon, röpiratokat kifüggeszteni az üzemek bejáratára, osztogatni huzatos alagsorokban a röplapokat. Az aktivizmus – az internetnek és közösségi médiumoknak köszönhetően – nem zabálja az időt és a pénzt, gyors, hatékony, nyitott, mindenkinek megvan az esélye arra, hogy egy gombnyomással forradalmat indítson el. Nem kell többet a történelemre várni, arra, hogy megérjen az idő a változásra, egy tweettel, egy megfelelő hashtaggel, egy szívbe markoló Facebook-poszttal, egy erős YouTube- videóval bárki a semmiből jőve meg tudja változtatni a világot. Alátámasztásként idézhetjük az ismert példákat: Arab Tavaszt, Occupy Wall Street, Black Lives Matter, #MeToo, #WomensMarch stb. Voltak, nem is kevesen, akik a digitális technológiát nem annyira a társadalmi mozgalmak, inkább a demokratikus részvétel szempontjából látták forradalmi változást hozónak, olyannak, mely a poliarchia update-elt változatát hozza el nekünk. A poliarchia klasszikus elgondolása szerint a különböző társadalmi-politikai csoportok képesek a hatalom egyenlőtlen eloszlásából fakadó aszimmetriát megszüntetni, mert egymással versengve hatékonyan ellenőrzés alatt tudják tartani a döntéshozókat, olyan rendszert teremtve, amelyben minden állampolgár hallattathatja a hangáját. Mára azonban a társadalom sokkal összetettebb és kiterjedtebb lett, a kormányzat pedig meglehetősen eltávolodott az állampolgároktól, és a hatalom csúcsán lévők érdekeit szolgálja, nekik kedvez. Az online/digitális aktivitás viszont – a horizontális és nyitott kommunikációs hálózatoknak, valamint a digitális technológiának köszönhetően – fölszámolja a hatalmi aszimmetriát, megteremtve ezzel a poliarchiát. Az internetben és közösségi médiában a társadalmi mozgalmak és/vagy a demokrácia megújulását látó narratíva mellett megjelent egy másik, vele versengő narratíva is az internetről/közösségi médiáról. Ebből az eleinte halkan mormoló kritikából Donald Trump republikánus elnökjelöltté majd amerikai elnökké választása után, de nem csak emiatt, hangorkán lett. Trump megválasztása miatti sokk fölnyitotta sokak szemét a nyugati világban, ráébresztette őket arra, hogy a fönnálló renddel vagy azzal szembeforduló, azt megkérdőjelezni, aláásni célzó digitális aktivizmus lehet „jó” és „rossz” egyaránt, az internet meg a közösségi média természetébe nincs a poliarchia belekódolva. Trump sikerét persze lehetett az orosz botokra, a fake newsra, no meg a konzervatív szavazók hiszékenységére, manipulálhatóságára fogni, de bármennyire is igazak ezek, kitakarják Schradie szerint a valóságból azt, hogy a digitális média inkább a jobboldaliaknak kedvez. Nem állítja, hogy az internet meg a digitális média inherensen jobboldali – nem az, mint ahogyan inherensen nem is baloldali. Azt viszont állítja, hogy a digitális (médiumokat használó) aktivizmus működésének (természetének) megértése növelheti csak a digitális baloldali mozgalmak esélyét arra, hogy a számukra kedvezőtlen helyzetet megváltoztassák. Schradie könyve a digitális mozgalmak működésnek (természetének) feltárásáról szól, és mindenkinek, aki szeretné megérteni, hogy egy digitális mozgalomnak – legyen jobb- vagy baloldali beállítottságú – mi mindenre van szüksége ahhoz, hogy hatóerős legyen. Lássuk röviden, mire jut Schradie! Egyik fő állítása: az internet meg a közösségi média nem esélyegyenlőséget teremtett, hanem szakadékot hozott létre a digitális aktivizmus világában. Másik fő állítása: ahelyett hogy a digitális technológia a poliarchiát hozta volna el, mérsékelte vagy fölszámolta volna a hatalmi aszimmetriát, inkább fokozta azt. Hogy miért, arra a válasz egyszerű: azért, mert a digitális aktivizmus is erőfeszítést, munkát, pénzt, időt, eszközt meg tudást igényel, és azok csoportok-szerveződések, amelyek több ilyen erőforrással rendelkeznek, jobban ki tudják használni a digitális technológia és médiumok kínálta előnyöket arra, hogy hallhatóvá tegyék hangjukat és növeljék befolyásukat. Hogy egy-egy csoport-szerveződés mennyi s miféle erőforrással rendelkezik, az Schradie szerint három egymással összefüggő tényezőtől függ. Osztály. Azon a csoportoknak, melyek tagjai a felső-/középosztályhoz tartoznak, előnyük van mind az eszközökhöz való hozzáférés, mind az eszközhasználathoz szükséges készségek, mind rendelkezésre álló szabadidő tekintetében: megvan a legújabb kütyüjük, megvan a tudásuk és van idejük az online aktivitáshoz, megengedhetik maguknak és hasznukra/előnyükre tudják fordítani a digitális aktivizmust. Az olyan csoportoknak viszont, melyek tagjai a munkásosztályhoz tartoznak, azért is küzdeniük kell, hogy az online térben jelen lehessenek. A digitális aktivizmus – hangzik Schradie egyik következtetése – nem mérsékeli vagy egyenlíti ki az esélyeket, mert reprodukálja a meglévő társadalmi osztályviszonyokat és az azokkal járó előnyöket/hátrányokat. Infrastruktúra. A döntési hierarchia és a munkamegosztás hatékonyabbá és hatásosabbá teszi egy-egy csoport online jelenlétét, avagy másként fogalmazva, digitális bürokrácia nélkül kevésbé valószínű, hogy sikeres online tevékenységet folytatnak és ösztönzik az online részvételt. Az internet és a digitális aktivizmus – hangzik Schradie másik következtetése – nem a részvételi demokrácia melegágya, és nem igaz, hogy a digitális aktivizmus horizontális szervezeti felépítés vagy alulról szerveződés esetében virágzik, a hierarchikus szervezeti felépítés és a fölülről szervezés ellenben megfojtja. Ideológia. Többről van szó, mint amit a „konzervatív”/„jobboldali” és „progresszív”/„baloldali” jelöl: a küldetésről. Például arról, hogy a konzervatív-jobboldali csoportok az internetet/közösségi médiát a tömeginformálásra használták (az „igazság” és a „szólásszabadság” nevében), a baloldali-progresszív csoportok a részvétel elősegítésére, ösztönzésére (a „demokrácia” nevében). Mármost hogy egy ilyen a küldetés és az azt szolgáló stratégia mennyire lesz sikeres, az kontextus függvénye (az internet és a közösségi média inherensen se nem konzervatív-jobboldali, se nem baloldali-progresszív), a kontextus pedig mindenekelőtt az erőforrásokhoz való hozzáférés esélyeit és az erőforrásokkal való ellátottságot jelenti. A digitális aktivizmus ígérete, mely az (esély)egyenlőség, a részvételi demokrácia vagy a poliarchia víziójának szükségszerű valóra válásáról szólt, tehát, vonja le a következtetést Schradie, hamis. Hiba volt azt gondolni, hogy az internet meg a közösségi média természetében vagy szerkezetében van valami, ami elkerülhetetlenné teszi a poliarchia vagy a részvételi demokrácia eljövetelét. Az internet és a közösségi médiumok ahelyett, hogy kiegyenlítették volna a pályát, ahelyett, hogy egy olyan teret hoztak volna létre, ahol bárki egyenlő eséllyel hallattathatja a hangját, bizonyos csoportnak kedveznek – azon csoportoknak, melyek rendelkezhetnek a digitális aktivizmushoz szükséges erőforrásokkal. Ajánlott olvasmányok: http://therevolutionthatwasnt.com/ (Jen Schradie honlapja könyvéről szóló interjúkkal, review-kal.) Paul Almeida: Social Movements. The Structure of Collective Mobilization. (Online könyvtárunkból letölthető.) Mikecz Dániel: Semmit rólunk nélkülünk. Tüntetések, politikai aktivizmus az Orbán-rezsim idején. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)