Szerelemmunka
Date
2022
Authors
Journal Title
Journal ISSN
Volume Title
Publisher
Abstract
A kapitalizmus új szelleme a szerelemmunka etikája. Az ideális munkás az, akit a szerelemmunka ethosza vezérel: aki munkáját, ha kell, éjt nappá téve, de mindig mosolyogva, jókedvvel, vidáman, elkötelezetten, magát s mindent beleadva végzi, adott esetben épp ezért, mint egy sorozatos monogámista, egyik állásról a másikra vált. Az ideális munkás az, aki munkájába „bele van esve”, annyira imádja, hogy örök visszatérését akarja.
Description
Szerelemmunka
Nincs munkám. Mármint állásom. Volt ilyen, pár évvel ezelőtt. Azóta szabadúszó újságíró vagyok. Utazom, riportokat, interjúkat készítek, beszélgetésen veszek részt, de többnyire írok. Mintapéldánya vagyok a jelenkori munkavilág gyermekeinek. Laptopról dolgozom, repülőn, kávézókban, szerte az országban és világon. Nincs munkáltatóm, aki fizetné az egészségügyi szolgáltatási és a nyugdíjjárulékomat, de főnököm sincs. Szabadidő? Nyaralás? Mi is az? Semmim sincs, ami egy megállapodott felnőttet jellemez: se munkahelyem, se családom, se ingó, se ingatlan vagyonom, csak én és a kutyám. Meg a munkám időben és térben szétszórva.
Így kezdődik Sarah Jaffe Work Won’t Love You Back című könyve. Nem róla szól, és nem is csupán a tíz fejezetet adó tíz különböző esettanulmány nevesített szereplőiről, hanem azokról a milliókról, akik munkahelyzete hasonló az övékhez, akár teljes munkaidős állásuk van, akár nincs. Arról, hogy a munka világa mára gyökeresen megváltozott, és a kapitalizmus új szelleme, a szerelemmunka ethosza hatja át.
Voltak, akik úgy látták, hogy a munka életben játszott központi szerepe előbb-utóbb megszűnik, mert egyre többen szorulnak ki az intézményes munka világából, s mert atipikus formáinak (részmunkaidős foglalkoztatás, távmunka, önfoglalkoztatás, bedolgozás, kölcsönmunka stb.) tipikussá válásával a munka egyre inkább csak az egyik tevékenység lesz a sok közül. De nem így történt. A Sarah Jaffe által sokszor föltett „Mit csinálnál az időddel, ha nem lenne munkád?” kérdésre adott válaszaikban az emberek előbb-utóbb mindig visszakanyarodtak a realitáshoz: a pénzhez, amiért is dolgozni kell. A munka számukra nem választás vagy döntés kérdése, hanem szükségszerűség, kényszer, a munka nélküli élet pedig nem reális lehetőség.
Úgy tűnik, a munka ma sem más vagy több, mint a megélhetés biztosításának és a fogyasztás finanszírozásának eszköze, élet, az igazi, pedig továbbra is a munkán kívül, másutt zajlik. De az ilyen kérdésekre adott válaszokból már más rajzolódik ki: „Dolgoznál-e akkor is, ha nem kellene, ha nem lenne szükséged munkára-pénzre a megélhetéshez?” „Minimál- vagy alacsony bérért is végeznéd a munkád, ha azt hivatásodnak, hasznosnak, hozzád valónak, testre szabottnak tartod?” „Mi fontosabb neked: a fizetés, az előrejutás, a biztonság, vagy az, hogy a munka érdekes és értelmes legyen?”. Ezekre a kérdésekre adott válaszok azt mutatják: bár lehetetlennek tetszik, hogy munka nélkül megéljünk, a munka mégis több számunkra, mint a megélhetés forrása-eszköze, mint kényszerűség, szükségszerűség.
Kétirányú folyamatnak lehetünk tanúi, amely a munkához való viszonyunk és a munkadók munkavállalókkal szembeni elvárásainak megváltozásáról szól.
1. A munkaadóink elvárják tőlünk, hogy kreatívak, innovatívak, proaktívak legyünk, vonódjunk bele személyesen is a munkába, legyen az a sajátunk, olyan, amelyben fejlődhetünk, kibontakozhatunk, megvalósíthatjuk, megmutathatjuk önmagunkat, valóra válthatjuk álmainkat – még akkor is, ha rutinjellegű, monoton, fizikai tevékenységről van szó. Álláshirdetések és motivációs levelek ezrei-milliói üzenik és mutatják: akkor lehetsz nyertes, ha nem vagy nem annyira a pénz motivál, és ha nem csupán a szükséges végzettséged, képességeid meg készségeid vannak meg, hanem motivált is vagy arra, hogy a leendő munkádban mindent kihozz magadból.
2. A munkavállalói igény, hogy munkánk örömöt, kielégülést, elismerést, büszkeséget adjon, olyan legyen, amit sajátunknak érzünk, amibe beleadhatjuk és amiben megmutathatjuk és megvalósíthatjuk magunkat, amit szívvel-lélekkel csinálunk – (relatíve) magas kereset mellett vagy azon túl, nem ritkán anélkül is.
E kettő metszete a kapitalizmus új szelleme, mely Sarah Jaffe szerint nem más, mint a szerelemmunka ethosza.
A helyzet paradox: miközben cikkek, tanulmányok és könyvek ezrei, de tapasztalataink is arról szólnak, hogy stresszesek, kiégettek, túlhajszoltak, alulfizetettek, kizsákmányoltak vagyunk, a munkától azt várjuk, hogy élvezetet, örömöt, kielégülést adjon, olyan legyen, amit mosollyal teli szájjal csinálunk és imádunk. Van, hogy nem ilyen, de – hallhatjuk mindenhonnan – találd meg és csináld azt, amit szeretni tudsz, amibe bele tudod adni magad, és akkor egy percig sem fogod úgy érezni, dolgozol; ha mégis, akkor az a te sarad, mert nem ott vagy, ahol lenned kellene, magatehetetlenséged, gyöngeséged, megalkuvásod miatt ott ragadtál. Hogyan is merészelnénk föltenni a kérdést: miért is dolgozunk kevésért vagy viszonylag kevésért oly sokat?
Nem arról van szó, hogy vannak, akik dolgoznak, a szupergazdag kevesek meg nem. Ők is dolgoznak, és büszkén hirdetik is munkaimádatukat. Volt, amikor a munka a létfenntartáshoz, alapvető szükségletek kielégítéséhez kötődött, amiért is szükségszerűséget, külső kényszert és kényszernek való alávetettséget jelentett az emberek számára. Így természetes volt, hogy csak annyit dolgoztak, amennyi a létfenntartásukhoz, plusz a dologtalanok létfenntartásához szükséges. Merthogy voltak, akik mások munkájával – munkára kényszerítésével – biztosították létfenntartásukat, ezzel egyszersmind azt, hogy legyen szabad idejük. Például a „közös ügyek” megvitatására. A munka nélküli, dologtalan élet az uralkodó kevesek privilégiuma volt, a munkás-dolgos élet az alávetettek sorsa. Ezek az idők elmúltak. Ma nem a dologtalanság a státusjelző.
Max Weber, idézi föl Sarah Jaffe, a protestáns etika és kapitalizmus szelleme közötti összefüggés kifejtésével egy döntő változást ír le, amely a munkához való viszonyban következik be: minden munka isten által ránk szabott kötelesség teljesítése isten legnagyobb dicsőségére. A munkavégzés (hivatásunk betöltése) nem garancia az üdvözülésre, de ha isten által ránk bízott javakat gyarapítjuk, az jele lehet az üdvösségre való kiválasztottságunknak. Döntő – a kapitalizmus lelkét jelentő – változás tehát az, hogy nem a létfenntartásért, megélhetésért dolgozunk, hanem a munkáért, mégpedig a ránk bízott javakat gyarapító munkáért – élünk. Nem azért dolgozunk, illetve kell dolgoznunk tehát éjt nappá téve, hogy kielégítsünk vágyainkat (egyre több jószágra vagy újabbnál újabb javakra tegyünk szert), hanem azért, hogy a javak, isten legnagyobb dicsőségére, javakat fialjanak; önmegtartóztatás ehhez nélkülözhetetlen. Evilági aszkézis és hivatás – ez Weber szerint a kapitalizmus szelleme. Miután a kapitalizmus győzött, szelleme, állította Weber, elillant belőle. Nem is volt már szükség rá, a piac (kényszerítő) logikája vett át szerepét.
Ezzel szemben Sarah Jaffe – LUC BOLTANSKI ÉS ÈVE CHIAPELLO NYOMÁN – azt állítja: a szellem nem tűnt el a kapitalizmusból, csak más lett. Mert ma is szükség van arra, hogy rá lehessen bírni az embereket a kapitalizmusban való részvételre, arra, hogy többet s többet termeljenek, többet s többet dolgozzanak, vagyis hogy részt vegyenek felhalmozás-növekedés folyamatában, még ha nem is ők zsebelik be a profitot, és ehhez a piac logikája nem elég. A kapitalizmus új szelleme, állítja Sarah Jaffe, a szerelemmunka etikája. Az ideális munkás az, akit a szerelemmunka ethosza vezérel: aki munkáját, ha kell, éjt nappá téve, de mindig mosolyogva, jókedvvel, vidáman, elkötelezetten, magát s mindent beleadva végzi, adott esetben épp ezért, mint egy sorozatos monogámista, egyik állásról a másikra vált. Az ideális munkás az, aki munkájába „bele van esve”, annyira imádja, hogy örök visszatérését akarja.
Nem az történt, hogy az emberek egy nap, ágyukból kikelve ráébredtek: mától kezdve a szerelemmunka etikája szerint kívánnak élni. Az új munkaetikát, állítja Sarah Jaffe, a globális kapitalizmus szülte, középpontjában azzal az üzenettel: szabadnak lenni és önmagunkat megvalósítani nem a munkán kívül, hanem a munka által és munkán keresztül lehet.